Oldalunk Cookie-t használ , kérjük ezt vegye figyelembe. 
Menü

„Soha nem adom fel a küzdelmet” Barka Emese

„Soha nem adom fel a küzdelmet”   Barka Emese

Tizenegy éves korában kezdett birkózni, ráadásul fiúk ellen, 2019. április 12-én pedig a magyar birkózósport első női Európa-bajnokaként állhatott a dobogó legmagasabb fokára Barka Emese. A Csepeli BC szabadfogású kiválóságával a Vasasban töltött esztendőkről, a halomnyi bronzérem lelki súlyáról és a következő időszak feladatairól is beszélgettünk.

-         Valóban az öccsének köszönheti, hogy birkózó lett?

-         Tulajdonképpen igen, hiszen a szüleim azzal a céllal vitték le a testvéremet a Vasasba birkózó edzésre, hogy megerősödjön. A szüleim maguk is sportoltak, édesanyám kézilabdázott, édesapám focizott és az ökölvívást is kipróbálta, tehát nem állt távol tőlük a mozgás, a sport. Ha már az öcsémet levitték, elkísértem őket én is, később be is álltam a fiúk közé az edzésekre, és nem is lógtam ki a sorból. 2000-ben kezdtem el birkózni, tizenegy esztendősen, egy olyan időszakban, amikor a női birkózás még közel sem volt ilyen népszerű, mint napjainkban. Versenyző- és edzőtársaim sem akadtak sokan a lányok között, így a viadalokon is a fiúk mezőnyében léptem szőnyegre, hiszen ebben a korban még amúgy sem volt nagy a fizikális különbség közöttünk.

-         A Vasasban nevelkedett, ott edzett másfél évtizeden keresztül, aztán következett a Csepeli BC…

-         Tizenöt évet birkóztam a Vasasban, de szerettem volna váltani, így kerültem a Csepelhez 2016. januárjában. Hosszú, szép esztendők kötöttek az angyalföldi egyesülethez, így egyáltalán nem volt könnyű megélni ezt az új helyzetet, de belevágtam életem egy új szakaszába. A Vasasban sokáig kötöttfogásban birkóztam Bódi Jenő irányításával, és bár később már szabadfogásban értem el a sikereimet, a stílusomra nagy hatással vannak a kötöttfogásban eltöltött esztendők.

-         2010-ben aztán új edző irányítása alatt kezdett dolgozni.

-         Ekkor lett az edzőm Diletta Giampiccolo, aki ma már Ritter Diletta, ő a kétszeres Európa-bajnok Ritter Árpád olasz felesége. Szinte az első pillanattól kezdve remek kapcsolat, összhang alakult ki közöttünk. Diletta olyan tréner, aki maga is megtapasztalta, hogy milyen átélni a küzdelmet a szőnyegen, hiszen harminc éve dolgozik a birkózásban, és aki világbajnoki ezüstéremig jutott.

-         Egy női edző, gondolnánk, nem vezet olyan megterhelő edzéseket, mint egy férfi.

-         Pedig ez egyáltalán nem így van, sőt, akkor, amikor egy férfi tréner már elgondolkodna, hogy visszavesz a megterhelésből, Diletta még rápakol egy lapáttal.

-         Az Európa-bajnokság előtt lelkileg is meg kellett erősíteni önt. Ennek mi volt az oka?

-         A hazai rendezésű világbajnokság előtt remek formában éreztem magam, úgy is vágtam neki a küzdelmeknek, de most, Bukarest előtt egy héttel még azt éreztem, hogy tehetek bármit, nem áll össze a mozgásom, a formám. Szerencsére lelkileg kiváló formában voltam, hihetetlen győzni akarás, motiváció dolgozott bennem, tulajdonképpen ennek köszönhetem a végső győzelmet. Azt is tudni kell, hogy nagyon sok összetevője van annak, hogy valaki csúcsformában versenyezzen, többek között az erőállapot, a táplálkozás-fogyasztás aktuális helyzete és a mentális erő. A súlyommal nem volt probléma, és bár a birkózás nem ment úgy, ahogy szerettem volna, lelkileg nagyon erős voltam.

-         Nem csak most, hanem a korábbi sorozatos bronzérmek a világversenyeken akár kedvét is szeghették volna.

-         De az nem én vagyok, nekem többek között az az erősségem, hogy soha, egyetlen mérkőzésemet, versenyemet sem adom fel, minden viadalnak úgy indulok neki, hogy a mi korábban volt, az megtörtént, most egy új verseny kezdődik, most kell a legjobbat kihoznom magamból. Tudat alatt persze bennem van a számtalan bronzérem, de azt is tudom, hogy ezekért az érmekért nagyon sokat tettem, nem adták könnyen egyiket sem.

-         Valóban munkamániás versenyző?

-         Előfordul, hogy az edzőm szól, hogy most már legyen elég, ne dolgozzam tovább, hiszen egy megfelelő időben eltöltött pihenő sokkal többet hozhat a „konyhára”, mint egy újabb edzés. Amikor pihenek, akkor igyekszem teljesen kikapcsolni magam, kiszakadni a birkózó közegből, hogy aztán felfrissülve újra munkába álljak.

-         Vannak, akik már az olimpiai aranyérmet sem zárják ki az ön esetében. Mekkora terhet jelent ez az ön

számára?

-         Természetesen számomra is a Tokiói olimpia a cél, de tudomásul kell venni, hogy addig számtalan versenyen, megmérettetésen kell bizonyítanom, hogy egyáltalán méltó vagyok az olimpiai szereplésre. Felkészülési versenyek, világranglista- és kvalifikációs versenyek várnak rám, ezeken keresztül vezet számomra az út Tokióba. Szeptemberben a világbajnokságra koncentrálok, de most azon a világranglista pontszerző versenyen szeretnék jól teljesíteni, amit Olaszországban rendeznek.

A sport az életük.

Szabadi Andrea, a Világ- és Európa-bajnok birkózónk, Bácsi Péter párja.

 

Testnevelésből felmentett volt, jelenleg fitnesz-termet üzemeltet, félmaratont fut és gerincproblémás embereken segít munkájával Szabadi Andrea, a Világ- és Európa-bajnok birkózónk, Bácsi Péter párja.

Andreával a soltvadkerti évekről, a birkózás mindennapjaikat meghatározó jelentőségéről és a két lurkóról, Petiről és Benedekről is beszélgettünk.

Aki számtalan fitnesz-tanfolyamot elvégzett, az gondolom világ életében a sporttal foglalkozott…

Nálam ez egyáltalán nem így volt, sőt, be kell, hogy valljam, testnevelésből sokszor felmentett voltam a hát- és gerincproblémáim miatt. Valószínűleg a gerincferdülésem miatt sokat fájt a hátam, ezért sportolni sem szerettem. Aztán a középiskola elvégzése után gondoltam úgy, hogy valamit mégis csak illene sportolnom, így vettem részt életem első aerobic óráján. Soltvadkerten ahol laktunk, a házunkkal szemben volt egy fitnesz-terem, ide kezdtem lejárni a foglalkozásokra és végül itt ragadtam. Mivel a mozgást bírta a gerincem, rá kellett jönnöm, hogy lehet, hogy inkább a lustaság volt a valódi oka, hogy nem szerettem a testnevelés órákat. Később azonban sikeresen elvégeztem egy fitnesz edzői tanfolyamot, ami után azt éreztem, hogy végre megtaláltam önmagamat.

Később aztán egy egészen speciális területtel, a hát- és gerincproblémás fiatalok és idősebbek kezelésével is elkezdett foglalkozni. A saját hátproblémái, tapasztalatai miatt indult el ebbe az irányba?

Valóban, számos helyen jártam, sok helyen megfordultam, kerestem azt a tanfolyamot, ami megoldás lehet a gondjaimra, aminek a segítségével rendbe tudom magam hozni, de nem jártam sikerrel.  Aztán végre megtaláltam azt az oktatót, aki segített nekem, azóta én is elvégeztem ezzel kapcsolatban három – négy tanfolyamot, folyamatosan képzem magam és szinte mindent elolvasok, ami a gerinc-témával foglalkozik. A gyáli fitnesz stúdiónkban azonban nem kizárólag ezzel, hanem a sportsérülések utáni rehabilitációval is foglalkozom.

Soltvadkertről tehát a fővárosba költözött?

Igen, hét esztendővel ezelőtt Peti miatt jöttem fel Budapestre, azóta itt élünk. 2014-ben megszületett Petike, két évvel később pedig Benedek. Petikével szinte az egész terhességem alatt végig dolgoztam, szerencsére az akkori főnököm terhestorna-oktató is volt, így megengedte, hogy a terhesség alatt is megtarthassam a foglalkozásokat. És ha már babát vártam, akkor el is végeztem a terhestorna-oktatói tanfolyamot is. Három héttel a baba születése után már újra dolgoztam, Peti pedig, kis túlzással, itt nőtt fel az edzőteremben. Péter, a párom akkor nyert Világ- és Európa-bajnoki címet, szerintem a kicsi születése is hatalmas plusz motiváció volt számára és hozzásegítette a győzelemhez. Peti remek apa, mindenben segít a kicsikkel kapcsolatban, még az éjszakai felkelésekből is kivette a részét. A versenyek előtti két-három hétben viszont mindig igyekeztem mentesíteni a felkelésektől, ekkor már nem zavartuk meg az éjszakai pihenését. Benedek igazi ajándékgyerek, a riói olimpia idején vártuk, hogy megszülessen, de világra jöttével megvárta az édesapját, amíg ő hazaért Braziliából. Az olimpia alatt folyamatosan tartottuk a kapcsolatot Petivel, mindenről beszámoltunk neki, hogy mi történik itthon.

A gyerekek három és ötesztendősek, talán most már több idejük jut majd egymásra a párjával.

Igen, ez így van, különösen azért, mert a budapesti világbajnokság előtt minden terhet igyekeztem levenni Péter válláról, hogy ő kizárólag csak a versenyre tudjon koncentrálni. Peti mindent ennek a világbajnokságnak rendelt alá és munkájának meg is lett az eredménye. Azt hiszem a magunk részéről mi is hozzátettünk ehhez a sikerhez, hiszen egy negyven-ötven fős családi, baráti társaság szorított neki a helyszínen, természetesen a fiaival az élen és ez óriási erőt adott neki. Most, hogy már túl vagyunk a vb-n, igyekszünk megtalálni a közös időnket, eljutunk moziba, színházba, részt tudunk venni a díjátadó gálákon, és még Fradi-meccsen is ott tudunk lenni a lelátón.

Önnek háziasszonyként is helyt kell állnia, különös tekintettel a megfelelő táplálkozásra. Nagyon behatárolt az, hogy mit tehet délben az asztalra?

Korábban az volt, hiszen Peti a fogyasztás miatt meglehetősen egyoldalúan táplálkozott, most viszont már én is szabadabban süthetek, főzhetek. Azt azonban tudni kell, hogy Peti a Gundel Károly Vendéglátóipari iskolában végzett, szóval ő sem fordítva tartja a fakanalat és van hogy ő segít ki engem a konyhában.

Péter pályafutása a végéhez közeledik, ilyenkor már tudatosan készülnek az aktív versenyzés utáni életre?

Peti idejének jelentős részét már az edzősködés teszi ki, amellett, hogy edz is természetesen. Több szabadideje nincs, hiszen az utazások, edzőtáborozások ugyanúgy jelen vannak az életében, de az a legfontosabb, hogy azt csinálhatja, amit szeret, amit világ életében imádott csinálni. Mindemellett ő is eljött már velem tanfolyamra, én is keresem, érdeklődöm a legújabb képzések iránt. Nyáron részt veszünk az ún. Spartan-versenyen is, de tervezzük, hogy együtt futjuk majd le a félmaratont, amit én már teljesítettem, de Peti is szeretné végigcsinálni. Boldogság számunkra, hogy most már együtt futhat a család, hiszen vannak igen rövid, pár száz méteres távok is, ilyenkor Petikével közösen kocogjuk le ezt a szakaszt. Hamarosan már Beni is jöhet velünk, na, az lesz aztán az igazi!

Keresés